/2021. 06. 04.
Trianoni megemlékezés Bátorkeszin: végre méltó helyen a Kossuth-faragvány
Trianon 101. évfordulója alkalmából a Szózat dallamával induló megemlékezést tartott iskolánk igazgatósága, pedagógusai és diákjai, melynek keretében az adományozók leleplezték a 2018 karácsonyán elhunyt képzőművész, Vitéz Nagy János által készített Kossuth Lajost ábrázoló fafaragványt. A megemlékezésen meghívottként megjelent az alkotó özvegye Nagy Sára mint adományozó, az Egy Jobb Komáromért Polgári Társulás képviseletében Knirs Imre mint adományozó, Szalay Károly és Nagy György, Labancz Roland falunk polgármestere, Bathó Annamária hivatalvezető - az iskolatanács tagja és Nátek Mária, a Szülői Szövetség elnöke. Ugyancsak meghívottként volt jelen Rigó György, Pintér János és Sidó Szilveszter, akik a szobor felállításában és elhelyezésében segédkeztek.
A megemlékezést diáklányaink, Nátek Eszter, Kubík Lili, Keszegh Vivien és Renczés Viktória fellépése színesítette.
Az igazgató úr beszédében méltatta a művész életútját, majd rátért a gyalázatos trianoni események felidézésére. Felhívta mindannyiunk figyelmét, hogy megmaradásunkért csakis összefogással tehetünk valamit, hogy nem tarthat örökké a trianoni gyalázat. Egy magyar iskola diákjai nem tehetik meg, hogy ne emlékezzenek arra, kik az ősei, és mi a feladatuk kisebbségként a Felvidéken.
A szobor leleplezése után a fellépő lányok elhelyezték az első koszorút, és a jelenlévők elénekelték a Himnuszt.
Az alábbiakban az igazgató úr megemlékezésen elhangzott beszéde olvasható.
A trianoni gyalázat 101. évfordulójára…
101 évvel ezelőtt a magyar nemzet talán legnagyobb tragédiáját élte meg. Trianon gyalázatáról már nagyon sokan és sokszor, sok mindent elmondtak. Én egy olyan családban nőttem fel itt, Bátorkeszin, ahol főleg édesapámnak köszönhetően már egészen kicsi korban a tudatomba olvadt, hogy a mi létünk az akkori Csehszlovákiában merőben más, mint – ahogyan apám mondta – az újkori honfoglalóké, akik üres zsebbel jöttek, ideköltöztek az elzavart mieink helyébe. Itthon minden rögbe sorsok, tragédiák és bánat szorul.
A szomorú sorsok azokéi, akik még ma is itt vannak közöttünk. Tragédiák, melyek azokéi, akiket az akkori győztesek pökhendi és megalázó gőgje sok esetben, egyenesen a halálba kergetett!
A bánat kedves megemlékezők, sajnos a miénk, akik beleszülettünk egy olyan országba, majd valahogyan átkerültünk egy másikba, amely elődeink vérét is szívja mind a mai napig, a saját szülőföldünkből. Közülünk ma már senki nem tudja összeszámolni, hányszor hallgatta felmenőinek kitelepítési és deportálási történeteit újra és újra. A felvidéki magyarságot a gyalázatos trianoni diktátum óta nap, mint nap gúnyolják, megalázzák. Mindezt teszik vagy a fokozatosan kialakult felsőbbrendűségi érzéseiktől vezérelve, vagy akár rejtett kisebbségi komplexusaikat gyógyítgatva, de a végeredmény mindig – immáron több mint egy évszázada ugyanaz: szeretnének tőlünk minél előbb megszabadulni, éspedig bármi áron! Meg kell, említsem persze azt is, hogy a bécsi döntések után volt néhány reményteljes esztendő, amikor joggal gondolhattuk: talán mégis van számunkra is igazság. Sajnos, a vesztes háború után bekövetkezett, ami várható volt: valójában a felvidéki magyarság fizikai likvidálása, ill. szülőföldjéről való elűzése volt, de ma is ugyanez az újkori honfoglalók célja! Az internáló táborok létrehozása, a tömeges kiutasítások, a munkaszolgálatok, a modernkori rabszolgaság, a lakosságcserének álcázott kiűzetés a szülőföldről, az ún. „reszlovakizáció”, a marhavagonokban történő deportálás a kegyetlen hidegben, az agyonhallgatott tömeggyilkosságok az elszakított területeken mindenütt, és egyfajta bolsevista fűszerként a „málenykij robot”- nak álcázott genocídium!
Kedves Megemlékezők, mindez azt eredményezte, hogy ennek a gyalázatnak 1945 és 1949 közötti éveiben a Felvidéken, levéltári adatok szerint is, 285 ezer magyarral lett kevesebb! Ehhez, sajnos hozzá kell tenni, hogy a különböző megfélemlítések és kényszerintézkedések következtében, bizony kb. 400 ezer fő kérte a szlovák nemzetiség felvételét.
Kérdezzük tehát mi magunk, de porig alázott felmenőink nevében is: ez vajon nem holokauszt? És még egy kérdést kell, feltegyünk a mai hatalmasoknak idehaza és az állítólag demokratikus és humánus Európai Uniónak is: tőlünk mikor és kik kérnek majd bocsánatot? És akkor az erkölcsi-anyagi kártérítésről még nem is szóltam! Mikor jön el végre az idő, hogy a mindenkori magyar kormányok legelső és legfontosabb feladata az lesz, hogy legelőször a magyar ügyekkel foglalkozzon úgy a Csonka hazában, mint az elszakított területeken?!
Sokszázezer külhonba kényszerített sorstársam nevében is ma azt mondom, nekünk előre kell nézni, mert immáron 101 éve előbb a mi felmenőink voltak elsődleges szenvedői ezeknek a szomorú és tragikus időknek, ma pedig ugyanezt mi éljük meg! Mi viszont az utódainknak, de a saját lelkiismeretünknek is tartozunk azzal, hogy helyükre rakjuk a dolgokat, hiszen ahogyan mondani szokás – és ezt üzenjük minden rosszakarónknak – az igazságot és a rendet is meg lehet szokni!
Ezért mondjuk hát ki – amit 1989 utáni politikusaink kormányban vagy ellenzékben bárhol, az elbitorolt területeken, vagy az anyaországban egyaránt nem tettek meg, hiába küldtük őket a parlamentekbe – tehát hadd mondjam ki: a magyarság megmaradásának nincs és nem is lehet más alternatívája, mint a teljes körű területi autonómia a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és a Délvidéken, méghozzá nem majd, hanem MOST, AZONNAL! 1989 az állítólagos rendszerváltás és bársonyosnak minősített állítólagos forradalom óta a statisztikai adatok szerint nálunk, a Felvidéken kb. 110-120 ezer magyarral van kevesebb! Ezért nincs helye annak, hogy rajtunk is eluralkodjék a kishitűség vagy a kicsinyes anyagias életfilozófia, amit ma magyar nyelven sugárzó televíziók és magyar nyelvű újságok, internetes felületek, folyóiratok közvetítenek a fiatalok felé, mert úgymond „ez az új idők divatja”. Nem nyugszunk bele, mert az igazságot nem lehet és nem szabad besöpörni a szőnyeg alá, ahogyan ezt immáron 101 éve teszik a gúnyhatárokon belül és kívül! Nyilvánosan hangozzék tehát el, hogy nem adjuk - nem adhatjuk fel, és követeljük vissza mindazt, ami alanyi jogon jár nekünk, mert több mint ezer éven át a miénk volt: ez pedig az őseink verejtékével megművelt és vérével is megpecsételt szülőföldünk!
Persze ezt a földet csak akkor tudjuk igazán magunkévá tenni, ha elfoglaljuk! Mire gondolok? Arra, hogy a gyermekeinknek nincs mit keresni szlovák, ukrán, román, szerb vagy horvát óvodákban, iskolákban. Arra is gondolok, hogy az elbitorolt területeket sürgősen be kell lakni, be kell népesíteni! Kiváló példa erre Koszovó esete, ahol az albánok 94%-os többségbe kerültek, s kikiáltották függetlenségüket, amit előbb vagy utóbb mindenkinek, a szerbeknek is el kell ismerni!
Trianon gyalázata ma is folytatódik, a Kisantant sajnos ma is él. Ennek ékes példája, ahogyan Brüsszelben azonnal zárják soraikat, ha a magyarok ellen kell elmarasztaló döntéseket hozni, ha a magyarok saját igazukat próbálják keresni Brüsszelben vagy Strasbourgban! Hiába gyűjtöttünk össze hosszú hónapok alatt csaknem másfél millió aláírást annak érdekében, hogy Európa végre rendezze az európai őshonos kisebbségek jogait! Az európai bürokraták nem is tárgyaltak róla, csupán lesöpörték az asztalról! Ezért ma pl. a Felvidéken velünk megtörténhet, hogy nyelvi jogainkat korlátozzák holmi nyelvtörvénnyel, vagy megtörtént az is, hogy tanítási órámra egyenruhás rendőrök jöttek be, hogy a diákok szeme láttára vegyék el személyi irataimat! És az hogy történhet meg, hogy adófizető becsületes állampolgárokat húznak ki a lakossági nyilvántartásból, hogy elveszítik szavazati jogukat, rendőrségi kihallgatásokkal zaklatnak, hogy teljes mértékben ellehetetlenítik mindennapjainkat és még folytathatnám. Hogy miért? Azért, mert sajnos ezek tudatában csak páran nyilvánosan is felvállaltuk, hogy a magyar nemzethez tartozunk, hogy szülőföldünk mellett mi is hazát szeretnénk, de úgy, hogy nem akarunk földönfutókká válni, nem akarunk elmenni otthonunkból 30 kilós csomaggal, és még mindig nem hisszük el, hogy a 21. században ismételten megtörténhet az a gyalázat, amely mély gyökereit Trianonban eresztette!
Megmaradásunk záloga csakis a kitartás, a nemzeti értékekhez való hűség és a töretlen hit abban, hogy Trianon gyalázata sem tarthat örökké!
Mártír írónk, költőnk, gondolkodónk - Wass Albert szavaival zárom gondolataimat, amit egyúttal üzenetnek is szánok, mert mélyen hiszek benne: „Igaz magyarnak lenni akkora teher, hogy aki sokat viseli, megerősödik.“